"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod." (Márai)
Egyedül vagyok. Boldog vagyok. Boldog vagyok? Egész vagyok társ nélkül is. Egész vagyok társ nélkül is? Keresem a választ. Arra jutottam, hogy bár boldog vagyok társ nélkül is, a teljes boldogsághoz mégiscsak szükségem lenne arra, hogy valaki legyen mellettem. Akivel együttműködünk és együtt működünk. A boldogságot mindenkinek önmagában kell keresnie. Hiszen az ember akkor lehet boldog, ha megfogalmazza az álmait, vágyait és tesz is értük, majd eléri azokat. A totális teljességhez azonban hozzá tartozik az is, hogy legyen egy társa az embernek, akivel támogatják, segítik egymást céljaik elérésében. Az ember társas lény. Rossz egyedül. Persze, szükség van egyedüllétre, de én nem tudok erre alapozni. Kapcsolatfüggő lennék? Nem hiszem, hiszen olyan kapcsolatba nem megyek bele, ami nem elégít ki, csak azért, hogy legyen mellettem valaki…
Várok a nagy Ő-re… Várok? Keresem? Ki lehet az? Egy van csak? Vajon rá fogok találni? Hol?
Jó lenne már megtalálni azt az embert, akivel igazán a helyemen érzem magam…
